12

A Szent Miklós-templom környéke
Augusztus havának 5. napja, reggel

EZEN A REGGELEN Melchior a szokásosnál korábban ébredt. Eleredt az eső, hangosan kopogott a tető cserepein; a tenger felől föltámadt a szél, és rázta az ablakokat. Az ősz lassan jelt adott közeledtéről, az északi ősz metsző szeleivel, viharaival és zivataraival.

Hátára fordult, és betakargatta az összegömbölyödve alvó Keterlynt, kezét összekulcsolta a feje alatt, és felidézte, amit a feleségétől hallott az Unterrainer-házban történtekről. Valami igazságnak kell benne lennie. A szájhagyomány hajlamos összemosni és szétválasztani különböző történeteket, az igazságból féligazságok és kölcsönvett legendák egyvelegét főzni ki, és ha Melchior bármiben is biztos lehetett, hát abban igen, hogy a szerzetes neve nem Abelardus volt. Adelbertusnak azonban ezek szerint hívhatták. Ebben az esetben pedig bizonyára szerepel róla feljegyzés a domonkos kolostor névjegyzékében. De miféle kapcsolat lehet, egyáltalán lehet-e bármiféle kapcsolat ezen réges-régi história és Bruys úr, Grote toronyparancsnok meg a különös szerzet Unterrainer-ház előtti meggyilkolása között? Ebben Melchior korántsem volt biztos, de érezte, hogy meg kell róla bizonyosodnia. Az élet megtanította az összefüggések felismerésére, és érezte, hogy addig nem lesz nyugta, míg teljes biztonsággal ki nem jelentheti, hogy az események között nincs összefüggés.

Később lent a konyhában, ahol már Melchior apja is laboratóriumot rendezett be, és gyógynövényeket főzött, préselt, kevert és zúzott össze, Melchior újra szóba hozta Keterlynnek az Unterrainer-házat.

– Ha nem csal az emlékezetem, akkor mintha valami megakadályozott volna minket tegnap este, hogy kivesézzük ezt a történetet – mondta Melchior a feleségének.

– Ezt bátran kijelenthetjük – válaszolta az asszony vidáman.

– Tehát amikor tegnap szellemekről diskuráltál többekkel a városban, említette bárki is, hogy látta volna az Unterrainer-ház kísértetét, vagy hogy kinek is kéne ott kísértenie egyáltalán?

Keterlyn egy pillanatra elgondolkozott.

– Nem – válaszolta végül magabiztosan. – Nem, nem emlékszem, hogy bárki is állította volna, hogy ő maga látott volna valamit. Többen említették, hogy az a két boldogtalan lélek, vagy az egyik, ott kísért abban a házban. De az egyetlen, aki emlékeim szerint azt mondta, hogy kísértetet látott ott, Magdalena volt.

– Ó pedig rég halott – állapította meg Melchior.

Keterlyn erre hirtelen megfordult, és aggódva nézett férjére.

– Talán neked sem kéne ennyit foglalkoznod holt lelkekkel. A végén még szerencsétlenséget hozol a fejedre! Mi van akkor – Szent Katalin legyen velem –, de mi van akkor, ha ez a kísértet valóban létezik, és…

– Tudni akarom, mi van akkor, ha – szögezte le Melchior teljes meggyőződéssel. – És nekem sem jut eszembe senki, aki azt mondta volna, hogy saját két szemével látta a kísértetet. Mindenki csak egy kísértetlakta házról beszél. Ez érdekes.

– Akkor megkérdezheted Witte plébánost vagy a húgát – vetette föl Keterlyn. – Végtére is ők laknak ott, biztosan tudják. Feltéve, ha akarnak erről beszélni.

– Ezt fogom tenni – jelentette ki a patikus. – De valami mégiscsak elgondolkodtató. Azt mondják, hogy a házban kísértetek járnak, és hogy egykor borzalmas vérengzés színhelye volt, de hogy mindezt ki látta vagy hallotta, arról nem szól a fáma.

– A szóbeszéd már csak ilyen – válaszolta Keterlyn. – Olyat hallottam, hogy réges-rég az Unterrainer-háznál egy férfi egy véres szerzetes szellemét látta, vagy hogy ez talán a kalmár felesége lett volna. De valóban, a történet többnyire úgy szól, hogy valaki hallotta valakitől, aki szintén úgy hallotta valakitől, aki nagyon régen látta.

– Keterlyn egy pillanatra elgondolkozott. – Várj csak egy pillanatot!

– szólalt meg hirtelen. – Ha jobban belegondolok, akkor valaki tegnap úgy fogalmazott, hogy valakinek a lánya hallotta a kísérteteket. Igen, pontosan így.

– Hallotta? – csodálkozott Melchior. – És nemrég? Kinek a lánya hallotta a kísérteiét, drága feleségem?

– Ennek utána kell gondolnom. Estére meg tudom neked mondani.

– Akkor hát este folytatjuk – sóhajtott föl Melchior. – Ma sok dolgom lesz. A patikát illetlenség lenne kinyitni, hiszen ma temetik Bruys urat. Megyek is, veszem a másik kalapomat, és elnézek a temetésre. Ha mégis betérne valaki édes gyógylikőrre vagy cukorkára, te is adhatsz neki. És – ami a legfontosabb – egy édes csókot muszáj vinnem útravalóul.

– Nem mintha valami nagyon hosszú útra mennél – felelte somolyogva Keterlyn.

Az útravaló csókot azonban megkapta Melchior.

Tallinn ma temette, négy nappal Szent Laurentius napja előtt, Laurentz Bruysot. Végrendeletében Bruys úr úgy kívánta, hogy a Szent Miklós-templom kertjébe temessék, sehova máshová, és ne is templomba. Ahhoz, hogy a templom belsejében temessék márványlap alá, jelentékeny összeget kellett volna letaksálnia a templomnak, így díszes és előkelő nyughelyet nyert volna. Ám Bruys inkább olcsóbb temetést választott, hogy több pénzt hagyhasson a szegényekre, rászorulókra és szent vállalkozására – a Brigitta-kolostor alapítására. A Miklós-templom kertjének megszentelt földje a fiatal hársfák alatt megfelelt neki, ezért nem is kérhetett pénzt az egyház. Felajánlások és stóladíj formájában amúgy is eleget fizetett Bruys az egyháznak élete során.

A nagyszabású temetés – melynek költségét természetesen a Nagy Céh állta – rengeteg embert csalt a városba a városfalon túlról, sőt messzebbről is. Ahogy Melchior a Kerekeskút utcából a Főtér felé ballagott, csúnya verekedésnek volt szemtanúja a tallinni koldusok és kosztos szegények, valamint az Apáca-kapun a városba bevonult idegen kéregetők vagy tíz főből álló csoportja között. Épp ekkor érkezett a városi őrség, hogy szétválassza őket, egy ember feje azonban már betörött. A helyi koldusok az őrség megjelenésére szétrebbenve pincékbe és más félreeső helyekre szállingóztak, az őrök pedig nem vették a fáradságot, hogy hajkurásszák őket. Ám a városfalon kívülről nemcsak koldusok özönlöttek be a kapukon, hanem halászok, pásztorok, molnárok, fókazsírfőzők, bőrcserzők feleségükkel és gyerekeikkel egyetemben, sőt távolabb élő parasztok is. Mindenki tudta, hogy aznap díszes temetés lesz, a Nagy Céh és a Kanuti Céh alamizsnát oszt a szegényeknek, étellel és ruhával segíti őket. Bőven voltak azonban a tömegben őszinte gyászolók is, akiket üzleti vagy más kapcsolat fűzött Bruys úrhoz.

Déltájt koporsóban kivitték Bruys úr szemfödéllel letakart holttestét Széles utcai házából, mely előtt már számottevő sokaság gyűlt össze, köztük szegényekkel és koldusokkal. A halottas ládát a Nagy Céh tagjai vitték, néhányan a fiatalabbak közül, akik elég erősek voltak a baldachinnal díszített, nehéz tölgyfa koporsó cipeléséhez. A menet élén a tallinni püspök vitte a keresztet fehér miseruhában, őt követte a Szent Miklós-templom plébánosa, nyomában a Szent Olaf-templom és a Székesegyház plébánosai segédlelkészeikkel és természetesen Melchior szomszédja, a Szentlélek-templom plébánosa, Gottschalk Witte. Ha a kalmár életében eltérő nézeteket is képviseltek a Szent Brigitta-kolostor ügyének támogatásával kapcsolatban, most mindannyian az alkalomhoz illően komorak voltak, arcuk bánatot és gyászt tükrözött. Az egyházi méltóságokat a dómhegyi komtur követte, két kanonok, Albrecht és Bolck néhány vazallussal, akik között Melchior felfedezte a Kerekeskút utcai ház tulajdonosát, Kordt von Greyssenhagen lovagot. Majd a koporsó után jöttek a bürgermeisterek, a városi tanács esküdtjei, a Nagy Céh többi tagja, élükön a céhmesterrel, nyomukban más céhek – a Kanuti, a Szent Olaf, a Feketefejűek, a Szent Test és a Szent Rókus – képviselőivel. A céhek után következett három domonkos szerzetes és a Szent Mihály-kolostor apátnője. Melchior Hinricust is felfedezte köztük, oda is intett neki. Nyomukban egyszerűbb városi népség lépdelt, Bruys úr háznépe, köztük szolgálója, Mathyes, végezetül pedig a város zenészei, az egyik a dobot verte, kettő pedig valami szívfacsaróan keserves dallamot fújt furulyáján.

Melchior beállt a gyászmenet legvégére, és amikor a Főtérre menet – Bruys úr holttestének meg kellett adni azt a tisztességet, hogy átvigyék a Főtéren – fellazult a sorrend, előrébb furakodott Hinricus testvér mellé. A barát biccentéssel üdvözölte.

Az első megállóra a Hosszú-hegyi kaputoronynál került sor, ahol a céhek kenyeret és sört osztottak a szegényeknek és a koldusoknak. Az volt a szokás, hogy a halottas menet három ízben állt meg a temetőig, és mivel a Széles utca nem esik valami messze a Szent Miklós-templomtól, a holttestet kivitték a városháza elé, hogy ott kerüljön sor a második pihenőre, majd a Kovácsok kapujához, hogy harmadszor is megálljanak. Ilyenkor felváltották a koporsóvivőket, alamizsnát osztottak, erős sört ittak, és a zenészeknek olyan búbánatos nótákat kellett játszaniuk, hogy ez a nap mindenkinek sokáig megmaradjon az emlékezetében.

A Főtéren a szegények és koldusok hada vette körbe a menetet, és miközben a püspök józanságra és tisztelettudó viselkedésre intette őket, a céhek tagjai kenyeret osztottak, a sörhordók pedig sört töltöttek az embereknek, Melchior megfelelőnek látta a pillanatot, hogy megragadja Hinricus csuháját.

– Nem ez az egyetlen temetés ma Tallinnban, ugye? – kérdezte a baráttól, és látva, hogy az csodálkozva vonja föl a szemöldökét, hozzátette: – Úgy értem, Grote úr nem részesül ilyen díszes temetésben.

– Állítólag már hajnalban elhantolták – válaszolta Hinricus. – A halál ma éjjel a mi kolostorunkban is suhintott kaszájával, meghalt fiatal világi testvérünk, Ericus, szerintünk hidegrázásban. Gyengélkedett, és már régóta láz gyötörte. Szegény fiú!

– Szent Katalin áldása kísérje a lelkét! – fohászkodott Melchior. Néhány ízben látta Ericus testvért, ezt a vékony, hórihorgas fiút, aki állandóan köhögött, és akin az infirmarius egyetlen gyógymódja sem segített.

– De az igazat megvallva meglep, hogy itt látlak a gyászolók között – jegyezte meg Hinricus.

– Gondoltam, kiszellőztetem a fejemet, szívok egy kis friss levegőt – felelte kedélyesen Melchior. – Ezenfelül van néhány dolog, ami nem hagy nyugodni. Még a Szent Brigitta-kolostor pártfogói közül is látok néhányat a menetben.

– Akik nem különösebben népszerűek Tallinnban. Legalábbis egyelőre még nem. De az emberek hajlamosak mindenbe beletörődni.

– Ez így igaz – sóhajtott föl Melchior. – Barátom, ha azt kérdezném tőled, szerepelt-e valaha a prédikáló barátok névjegyzékében egy bizonyos Adelbertus vagy Abelardus, mit felelnél?

– Azt, hogy nem hagyod békében nyugodni a holtakat – jelentette ki mogorván Hinricus.

– Tehát tudod, miről beszélek?

– Egy réges-régi históriáról, amire Isten akaratából már rég a feledés fátyla borult, és aminek a felelevenítése senkinek sem lenne ínyére. Szomorú és gyötrelmes történetről van szó, Melchior.

– Arról bizony. De annyi különböző változatban hallottam már ezt a történetet, hogy – amilyen kíváncsi vagyok – nagyon szeretném megtudni végre az igazságot. Mi történt valójában az Unterrainer-házban, és az akkori borzalmak emléke kísértheti-e máig is az élőket?

Néhány koldus áttörte magát a tömegen, és odafurakodott hozzájuk. Hinricus előtt térdre borultak, és áldásért könyörögtek. Hinricus gyorsan eldarálta az imát, és keresztet vetett fölöttük.

– Úgy gondolod, hogy ki lehet még deríteni az igazságot ezzel a régi históriával kapcsolatban? – kérdezte a szerzetes Melchiortól.

– Épp ezt kérdem tőled. Hogy van-e valaki, aki tudja, mi is történt valójában, és hogy mi áll a klastromotok diáriumában Adelbertusról?

– Teste a kolostor temetőjében pihen – válaszolta Hinricus.

– Tehát nem kísérthet a Kerekeskút utcában. Ezt akarod mondani?

A barát türelmetlenül rázta a fejét.

– Ez egy nagyon régi történet, Melchior – mondta végül.

– És a régi bűnök hosszú árnyat vetnek. Hadd meséljek el neked valamit! Azt beszélik, hogy volt egyszer egy domonkos szerzetes, Abelardus vagy Adelbertus nevezetű, én azonban úgy gondolom, hogy mindenképpen Adelbertusnak kellett lennie, hiszen volt egy igazán híres Abelardus is, akivel hasonló dolog esett meg, így a két történet egy kicsit összemosódott…

– Abelardusra, az egykori párizsi tanítóra gondolsz? – kérdezte Hinricus.

– Pontosan. Híres történet, Tallinnban is hallottam nemegyszer, sőt egy könyvben is olvastam, hogyan szeretett bele Abelardus, a filozófus tanítványába, Héloise-ba. Ha emlékszel, a dolog úgy végződött, hogy Abelardust kasztrálták, és mindkét szerelmes kolostorba vonult. Tulajdonképpen ugyanarról a történetről van szó – tiltott szerelemről, ami kasztrálással végződik, ezért keveredett össze a két név a köztudatban. Azt a szerencsétlenül járt domonkost tehát – akit a féltékeny házastárs szintén megfosztott a férfiasságától – inkább Adelbertusnak hívhatták. Igazam van?

– Sírkövén az Adelbertus név áll – bólogatott Hinricus. – Én azonban nem ismerem ezt a történetet. Próbálom kipuhatolni a dolgot, barátom, meglátom, tudok-e neked segíteni, bár szívem szerint azt tanácsolnám, ne tépd fel a régi sebeket!

A gyászmenet végül a Kovácsok kapujától kerülővel visszaért a Szent Miklós-templomhoz. A gyászoló gyülekezet bevonult a templomba, ahol a tallinni püspök a Miklós-templom plébánosával közösen rövid misét celebrált. A templom átépítés alatt állt, bővítették, így a gyászolók csak a templom egyik hajójában foglalhattak helyet, a többi fel volt állványozva. Az építkezés a temetés idejére leállt. Mikor a Nagy Céh tagjai egymás után Bruys úr koporsójához járultak, hogy végső búcsút vegyenek tőle – melynek céljából az arc fölött lyukat vágtak a halotti leplen –, Melchior tekintete megakadt Goswin úron. Látszott, hogy a vén kalmár könnyeivel küszködik, arcát eltorzította a fájdalom, tekintete reménytelen kétségbeesést tükrözött. Még keze is remegett, arcizma meg-megrándult. Goswin úr gyásza különbözött a Nagy Céh többi kereskedőjének gyászától, ezt a veszteség miatt érzett valódi fájdalom hatotta át, nem csupán a tiszteletteljes búcsú. Az öreg, szakállas férfi a koporsóban fekvő halott fölé hajolt, egy pillanatra megérintette az arcát, és mondott valamit – utoljára. Hogy mit, azt csak az elhunyt és a gyászoló tudhatta. Fájdalom volt, gyász, a veszteségtudat valódi gyötrelme, ami Goswin arcát eltorzította. Mi történhetett köztük?, gondolta Melchior. Meg kell tudnom.

Később a koporsót kivitték a már megásott sírgödörhöz, a püspök meghintette szentelt vízzel, és füstölőjéből szenet szórt. A tallinni püspök, ez az öreg, istenfélő férfiú ragaszkodott ehhez a szokáshoz, amivel sok pap már felhagyott. A szentelt víznek távol kellett tartania a démonokat, nehogy rárontsanak a halott keresztényre, és megtegyék azt, amit életében nem tudtak. A füstölő ellenben a hőség miatt kellett, hogy elnyomja a holttest bűzét. A szén, mely a földbe kerülve változatlan marad, jelzés az eljövendő nemzedékek sírásóinak, hogy ehhez a földhöz már nem nyúlhatnak, itt egy áldott lélek lelt nyugodalmat. A püspök borostyánt és örökzöld babérleveleket is szórt a koporsóba, és arról beszélt, hogy akiknek gondolatait haláluk óráján betölti az Úr Krisztus személye, szívüket pedig áthatja az iránta érzett szeretettel, azok bár testben meghalnak e világ számára, lélekben azonban tovább élnek Istenüknek. Az egyszerű nép, mely a gyászmenetben még részt vett, a temetőbe már nem jött ki. Ám a gyászolók között Melchior fölfigyelt egy idősebb asszonyra, aki ruhája alapján nem lehetett kereskedőfeleség, inkább parasztasszony vagy kocsmárosné. Öreg volt, pecsétes, szürke ruhában, és Melchior mintha már látta volna korábban az utcán a szerényebben öltözött népség soraiban. Vagy esetleg az alamizsnára leső csőcselék között lehetett? Erre Melchior nem tudott pontosan visszaemlékezni, mégis szemet szúrt neki az asszony, mert sehogy sem illett ide.

Arcán bánat tükröződött… és még valami, temetésre jött, nem azért, hogy kéregessen, hanem hogy búcsút vegyen. Ki lehet? Talán Bruys úr egykori szolgálója, gazdasszonya? Vagy egyike azon szegényeknek, akik ennek a szent embernek a jótéteményében részesültek?

A koporsót Bruys úr testével leeresztették a sírba, fejjel nyugat, lábbal kelet felé, hiszen az utolsó ítélet napján az Úr Krisztus kelet felől érkezik e világra, így Bruys láthatja az utolsó napfelkeltét és a Megváltó közeledtét. Arcát szemfedővel letakarták, és énekszó csendült fel. A Nagy Céh kereskedői között Melchior felfigyelt Goswin úrra. Nem énekelt, öreg, szakállas arcán peregtek a könnyek, s hogy elrejtse őket, lehunyta a szemét.

A rangosabb jelenlévők, papok, lovagok, a dómhegyi tanács tagjai és más előkelő urak ezután a Nagy Céh székházába vonultak a Bruys úr emlékére rendezett halotti torra, ahová a patikus természetesen nem kapott meghívást.